Szeminárium 2015 – Crna Trava

A tavalyi táncszeminárium sikerén felbuzdulva úgy gondoltuk, idén is alávetjük magunkat a megpróbáltatásnak, és három nap alatt megpróbálunk megismerkedni egy új tájegység tánclépéseivel, amiből aztán jó eséllyel egy új koreográfia is összeállhat.  Ezúttal Crna Trava környéki táncokra esett a választásunk. Aki előveszi Szerbia térképét, és megkeresi rajta a „fekete fű” vidékét, az láthatja, hogy közel van a bolgár és a macedón határhoz, ami már rögtön sejteti a pergő ritmusokat és virtuóz tánclépéseket. Szép vállalás, mondta egy balkán táncokban jártas ismerős. Szeretjük a kihívásokat! – válaszoltam.

Hivatalosan megfogalmazva „a szeminárium célja a táncosok mozgáskultúrájának, erőnlétének fejlesztése, megismerkedés Szerbia különböző tájegységeinek táncaival, énekeivel. Ismerkedés a tájegységekhez kapcsolódó népviseletekkel, egyéb népi hagyományokkal”- ami igaz is, de a valóság az, hogy fanatikusan szeretünk táncolni, áhítjuk az újat, és mindehhez társul némi mazochizmus is. Mert közben azért nem egy résztvevő fejében megfordult, hogy kellett-e ez nekem, jó ez nekem? Hisz fáj mindenem, a fülemen veszem a levegőt, és talán az is, hogy feladom, és hazamegyek! Arról nem is beszélve, hogy otthon áll a házimunka, a gyerekek a nagyszülők idegeit cincálják, az otthon maradottaknak senki se főz ebédet, és a hétfőre ígért határidős munkát is vasárnap éjszaka kell befejezni.

De persze azért nem mentünk haza, és ebben nagy része volt Jovan Žikičnek, aki hallatlan türelemmel mutogatta a lépéseket, és hajtotta a táncosokat, hogy a végére összeálljon egy vállalható produkció. És persze köszönet jár a feleségének, Alexandrának is, aki segített az énekek megtanításában, és részletesen megmutatta, milyen a crna trava-i népviselet, hogyan kell feltenni a pojászt és a fejkendőt úgy, hogy ne essen le tánc közben. Mert persze a pihenőidőket sem töltöttük tétlenül, énekeltünk, előadást hallgattunk, ruhadarabokat nézegettünk, de olyan is volt, hogy aléltan hevert a társaság ebéd után a kalászi táncterem poros padlóján.

De miért is volt mégis jó nekünk? Ismét tanultunk újat, tudunk némi új színt vinni a nemzetiségi fesztiválok színpadaira, olyat fogunk táncolni, amit nagyon élvezünk, és nem utolsó sorban hadd idézzek egy, a hétvégi szemináriumi utáni levelezésből: „De aztán hétfőn határozottan szebbnek, fiatalabbnak érzem magam, mint péntek délelőtt voltam 🙂 Mert megcsináltam, mert a mozgás, a társaság, a „kikapcsoltam a világot” érzése visszaadhatatlan…”

Köszönjük az oktatóknak, Jovánnak és Alexandrának a kiváló munkát; a budakalászi Faluháznak, hogy rendelkezésünkre bocsátotta a tükrös tánctermet, a Lenvirág együttesnek, hogy pénteken átengedte nekünk a helyet; a Faluház büféjének a lelkes és töretlen kiszolgálást, és hogy vasárnap is kinyitott a kedvünkért; a Kalász Pékségnek, hogy isteni kenyérlángost sütött nekünk szombaton,

és nem utolsó sorban

a Magyarországi  Szerb Kulturális és Dokumentációs Központnak és a Liptóvárosi Szerb Nemzetiségi Önkormányzatnak, hogy anyagilag támogatták a szemináriumunk megrendezését.